Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Média és társadalom Az új médiáról – egy régi médiumon. Bajomi-Lázár Péter, antennamagazin.hu, 2006. IV. „Média.” Kezdetben nemhogy a kifejezés tartalmában, de még abban is bizonytalanok voltunk, hogy egyes vagy többes számban kell használnunk utána az igét. Mára viszont a mai elsõdleges jelentéseiben a digitális médiumok megjelenése idején megjelent, és azóta a mindennapi használatba átkerült terminusnak nem a nyelvtani, hanem az üzleti, társadalmi, politikai, etikai, mûvészeti és szakmai vonatkozásait vizsgáljuk – néha csak kerülgetjük. Az Antenna Hungária Zrt. támogatásával és a Médiakutató címû szakmai folyóirathoz, és az Antenna Magazinhoz kapcsolódóan idén õsszel jelent meg az Antenna Könyvek sorozat elsõ kötete. A sorozat egyes darabjai az említett témákat tárgyalják majd, s az alábbiakban – gondolatébresztõ és kedvcsináló, esetleg vitaindító szándékkal közlünk néhány részletet a sorozat elsõ kötetébõl, melynek címe Média és társadalom, szerzõje pedig Bajomi-Lázár Péter médiakutató, a Médiakutató folyóirat fõszerkesztõje. Az új média A szakirodalom összefoglaló néven „új médiaként” emlegeti a digitális-konvergens médiumokat, vagyis mindazokat a tömegkommunikációs eszközöket, amelyek digitális jeltovábbítással mûködnek, és amelyek egyesítik magukban a „régi” médiumok számos sajátosságát – ilyen mindenekelõtt az internet és a harmadik generációs mobiltelefon. A 21. század elején újnak számító tömegkommunikációs technológiákat persze abból a szempontból könnyelmûség „újnak” nevezni, hogy a média története voltaképpen másról sem szól, mint arról, miként válnak az „új” médiumok „régivé”. Akárcsak a hagyományos médiumok kialakulása, a legfontosabb új médium, az internet létrejötte is számos különbözõ felfedezésnek köszönhetõ. A 20. század közepe után, a hidegháború éveiben az amerikai egyetemeket – katonai célokra is használható – hálózattal kötötték össze: a nagyközönség számára még nem hozzáférhetõ ARPANET 1969 óta mûködik. A hálózat lényege a decentralizáltság volt, vagyis az, hogy a hálózat két pontja közötti kapcsolatot immár nem lehetett egyetlen kommunikációs csatorna kiiktatásával elvágni. Az ekkor már ARPA-INTERNET-nek nevezett hálózat a hidegháború végén nyitott a nagyközönség felé: az internet grafikus felülete, a már említett world wide web 1990 óta mûködik, használata pedig – legalábbis a fejlett országokban – az 1990-es évek második felében vált tömegessé. A mai internet egyik közvetlen elõzménye a teletext (vagyis a képújság): a televízióképernyõn lehívható közérdekû információkból álló adatbázis jelentette. A másik közvetlen elõzménye a videotext volt (amelyet az Egyesült Királyságban Prestel, Kanadában Telidon, Németországban Bildschirmtext, Franciaországban Minitel néven mûködtettek). A videotext felhasználói a telefonhálózaton keresztül saját termináljukra (kis képernyõs monitorukra) hívhattak le egyebek mellett törvényszövegeket, önkormányzati információkat, közlekedési menetrendeket, játékokat és híreket. Ez a hálózat már interaktív volt, azaz lehetõséget nyújtott például a jegyrendelésre is. A videotext Franciaországban volt a legnépszerûbb: az 1990-es évek közepén a hálózat 25 ezer szolgáltatását 6,5 millió terminálon keresztül 20 millió elõfizetõ használta. Az 1990-es években terjedtek el a digitális mobiltelefon-rendszerek is; ezek analóg elõdei a századforduló rádióamatõrjeinek helyhez kötött, majd az 1960-as évektõl mobilis készülékei voltak, elsõsorban az amerikai kontinensen. Az új, digitális média egyik legfõbb sajátossága a tartalombõség, vagyis az, hogy a digitális jeltovábbításnak köszönhetõen az új médián keresztül megszerezhetõ információk mennyisége messze meghaladja a régi médiumokon keresztül megszerezhetõkét – és a felhasználó befogadóképességét is. Az új média másik jellemzõ sajátossága a platformfüggetlenség, vagyis az, hogy a tartalom elválik az infrastruktúrától: az interneten hozzáférhetõ world wide web vagy a mobiltelefonon keresztül elérhetõ wap egyaránt alkalmas „újságolvasásra”, „rádióhallgatásra” és „tévénézésre”. Az új média harmadik, az elõbbiekkel összefüggõ fontos sajátossága pedig az interaktivitás növekedése, vagyis az, hogy a korábban viszonylag passzív felhasználó meglehetõsen aktívan válogathat a rendelkezésére álló tartalmak között. Az internet szabályozási dilemmái Az elsõ digitális médium, az internet megjelenése arra int, hogy a médiaszabályozás újragondolása nem várathat sokáig magára. Az internet már olyan hibrid médium, amelyet egyaránt jellemez az elektronikus média és a nyomtatott sajtó számos sajátossága, és ezzel kétségessé teszi a hagyományos – vagyis platform alapú, azaz egyfelõl a nyomtatott sajtót és az elektronikus médiát, másfelõl a magán- és a nyilvános szférát megkülönböztetõ – szabályozás alkalmazhatóságát. Legalább négy okból: Egyrészt azért, mert az internetes tartalmakhoz való hozzáférés egyszerre aktív és passzív: a kívánt tartalmat keresve az ember néha olyan oldalba botlik, amelyre esetleg cseppet sem kíváncsi.1 Kérdéses tehát, hogy az aktív hozzáférés által jellemzett nyomtatott sajtóra vagy a passzív hozzáférés által jellemzett elektronikus médiára vonatkozó szabályozást kell-e alkalmazni. Másrészt azért, mert a neten – különösen a fórumokon – keveredik egymással a nyilvános és a magánszféra. A nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió hagyományosan a nyilvános szférát testesítette meg, a nyilvános szférában pedig egyes jogsértések – például a jó hírnévhez fûzõdõ jog vagy a személyes adatok védelmének sérelme – súlyos szankciókat vonhatott maga után, szemben a magánszférával, ahol az effajta (jog)sértések rendszerint következmények nélkül maradtak. Az interneten azonban magánemberek cserélnek eszmét a nyilvánosság elõtt, gyakran profik moderálása nélkül. Az pedig, hogy ilyenkor a nyilvános vagy a magánszférára alkalmazott jogszabályokat kell-e érvényesíteni, erõsen vitatott. Harmadrészt azért, mert az internet másként is felrúgja a szabályozás hagyományos paradigmáit. Az újságot, a rádiót és a televíziót hagyományosan profik mûködtették, a neten azonban amatõrök is közzétehetik üzeneteiket. Az amatõrök pedig gyakran õrzik anonimitásukat, szemben a profikkal, akik általában a nevüket vállalva szerepelnek. Az internetes fórumok esetében tehát gyakran az is titokban marad a jogalkalmazó elõtt, hogy ki követte el a jogsértést, így a szankciók alkalmazása praktikus nehézségekbe is ütközne. Végül negyedszer azért, mert a korlátozások az interneten sok esetben egyszerûen nem érvényesíthetõk, hiszen nemzeti jogszabály betartását kellene egy globális, országhatárt nem ismerõ médiumon számon kérni. Hiába követeli valamely ország bírósága azt, hogy a nemzeti jogszabályokba ütközõ tartalmat az országban bejegyzett tartalomszolgáltatók távolítsák el, ha ugyanaz a tartalom hozzáférhetõvé tehetõ egy másik országból is, ahol a jogszabályok megengedõbbek. Ugyanez áll egyébként a televíziókra is, amelyek – akárcsak hajdanán a nyugat-európai kalózrádiók – idõnként már ma is olyan országban jegyeztetik be magukat, ahol a nemzeti médiatörvények nagyobb szabadságot biztosítanak számukra, mint a célország jogszabályai, és – mûholdon keresztül, fütyülve az országhatárokra – onnan sugározzák mûsorukat célközönségüknek. A digitalizáció és a médiakonvergencia korában egyes elemzõk számára kézenfekvõnek tûnik a platform alapú szabályozást tartalom alapú szabályozással felváltani – vagyis bizonyos tartalmak közlését egyetemesen tiltani.3 Ez az elgondolás azonban a szólásszabadság korlátozásának veszélyét rejti magában. Azt jelentené, hogy azok a tilalmak, amelyek eddig csak a rádióban és a televízióban voltak érvényesek, a nyomtatott újságok online változatában és az egyéb weboldalakon is érvénybe lépnének. Vagyis a jogalkotó pusztán azért csorbítaná az online sajtó és az internet viszonylagos szabadságát – például a pornóképek közlésének szabadságát –, hogy a rádiózásban és a televíziózásban ugyanazokat a jogelveket alkalmazhassa, mint korábban. A médiatechnika gyorsan fejlõdik, a fejlõdés iránya pedig ma egyértelmûnek látszik. Ha a fejlõdés mai trendjei folytatódnak, a felhasználó viszonylag csekély anyagi befektetéssel könnyebben férhet majd hozzá a különbözõ tartalmakhoz, mint eddig. Kérdésessé válik, hogy a tiltás továbbra is a megfelelõ eszköze-e az állami médiaszabályozásnak, vagyis a legitim társadalmi szempontok érvényesítésének, a médiakínálat befolyásolásának – annál is inkább, mert technikai lehetõségei beszûkülnek. A médiatechnika fejlõdése nemcsak a platform alapú, de nagyrészt a tartalom alapú szabályozás alól is kihúzza a szõnyeget, arra kényszerítve a jogalkotót, hogy – követve az elmúlt évtizedek tendenciáját – még jobban kivonuljon a média szabályozásából. A jogalkotó ma nem sokat tehet. Felül kell vizsgálnia a médiaszabályozás hagyományos alapelveit, és le kell mondania az elektronikus média nagyobb része – a magán-mûsorszolgáltatók – ellenõrzésérõl, vagyis ezt a szektort is csak azoknak a polgári és büntetõjogi rendelkezéseknek szabad szabályozniuk, amelyek a nyomtatott sajtóra is vonatkoznak.4 Ez persze nem jelenti azt, hogy a piaci tökéletlenségek állami korrekciójára – vagyis a támogatás különféle formáira – sem volna szükség. A technikai fejlõdés mai trendjei mellett tehát a nagyközönség eleshet a média befolyásolásának egy korábban fontos eszközétõl, a tiltástól. Bajomi-Lázár Péter Média és társadalom, Az új médiáról – egy régi médiumon, antennamagazin.hu, 2006. IV.